A változatosság gyönyörködtet

Ebben még a mai napig sem képvisel egységes álláspontot a pszichológus szakma. Abban egyet értenek, hogy a személyiség egy alapvető hajlamként értelmezhető arra, hogy egy meghatározott módon viselkedjünk. A személyiség állandó, fokozatosan fejlődik ki, bár néhány eleme valószínűleg öröklött. Formálják a mindennapi viselkedések, de nem azonos azzal. A természetes reakcióinkat általában megszűri, árnyalja, megváltoztatja a társadalmi kontroll, és megfigyelhető viselkedést „csinál” belőle. Ez azt is lehetővé teszi, hogy a változó szituációnak megfelelően a viselkedésünket is változtassuk. De erre csak bizonyos határokon belül vagyunk képesek.

Tehát a személyiség állandóságot mutat, és ha ez a stabilitás igaz, akkor viselkedésünk is előre jelezhető, jósolható. De óriási a variabilitás, nincs két egyforma ember!
Ezért ősidők óta törekszik arra az ember, hogy valamilyen módon típusokba sorolja, „osztályozza” ezeket a jellemzőket, hogy időt és energiát takarítson meg, kockázatot csökkentsen a folytonos mérlegelés helyett.

Talán az egyik legismertebb „ősi” besorolás Hippokratész tipológiája, amit Galenus római orvos fejlesztett tovább:
- szangvinikus: könnyen hevülő, optimista és reménykedő,
- kolerikus: ingerlékeny, robbanékony, impulzív,
- melankolikus: mélabús, ingerlékeny, szomorú,
- flegmatikus: lassú járású, hidegvérű, nyugodt.

Talán kevésbé ismert, hogy a munkateljesítmény- vagy alkalmasság személyiségalapú mérése is visszanyúlik az ókorba. Kínában háromévente számot kellett adni tudásukról a tisztségviselőknek. Ugyancsak Kínában már a középkorban képességvizsgáló „kunyhókat” üzemeltettek, hogy szelektálják a munkaerőt az uralkodói körök számára.

Manapság a világon használt személyiségmérő eszközök száma több száz, és valószínűleg folyamatosan gyarapszik. A különböző tesztek felhasználójaként nehéz eligazodni ebben a hatalmas kínálatban. Talán segítség, ha megnézzük ezek közös elméleti gyökerét, vagy mi az, ami a fő különbséget adja.

A személyiségről alkotott elképzelések nagy részét két csoportra lehet osztani: típustanok és vonáselméletek. Anélkül, hogy nagyon mélyre ásnánk a különbségekben:

• típustanok: eszerint az emberek típusokba sorolhatóak, mert alapvetően nem szeretnek „általánosak” lenni, sokkal inkább tartoznak egyik vagy másik szélsőségbe. Így ezeknek a típusoknak a mentén értelmezni lehet őket pl.: MBTI teszt.
• vonáselméletek: létezik egy meghatározott számú vonás vagy jellemző, ami mentén az emberek megkülönböztethetőek. És ezt a bizonyos vonást bármilyen mértékben birtokolhatja az ember, tehát lehet „átlagos” is.

A vonáselméletek területén számos pszichológus dolgozott azon, hogy egy olyan modellt alkosson meg, amely a személyiség alapvető összetevőit tartalmazza. Mérőlistákat dolgoztak ki, amiknek a száma egyre csak gyarapodott, és egyre átláthatatlanabb lett.

Az 1960-as években Norman adott egy javaslatot arra, hogyan lehetne az addig a kutatók által nagyszámú és különböző személyiségfaktorokat strukturálni 5 nagyobb faktor alá. Az ő idejében ez a meglátás kevesebb figyelmet kapott. De amint megnőtt az igény az üzleti életben is használható tesztek iránt, és más kutatások, gyakorlati tapasztalat is alátámasztotta Norman megközelítését, újra a figyelem középpontjába került.

A jelenlegi szakmai álláspont szerint az öt faktor képes arra, hogy a temperamentum azon alapvető különbségeit bemutassa, ami a személyiségvonásokon keresztül különböző lehetséges módon fejeződnek ki. Így a legtöbb személyiségmérő eszköz ezt a megközelítést veszi alapul legtöbbször saját faktor elnevezéseket használva.

Természetesen ezt a megközelítést is érik kritikák, amik szerint bizonyos helyzetekben a több faktor részletesebb képet mutathatna. Ennek kiküszöbölésére alkalmaz az általunk is használt Facet5 teszt alfaktorokat.∗

∗A cikk Nagybányai-Nagy Olivér különböző publikációiban megjelent információk alapján készült.